29:1 Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:

29:2 Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem!

29:3 Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, [s] világánál jártam a setétet;

29:4 A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!

29:5 Mikor még a Mindenható velem volt, [és] körültem voltak gyermekeim;

29:6 Mikor lábaimat [édes] tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;

29:7 Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:

29:8 Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek [és ]állottak.

29:9 A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.

29:10 A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.

29:11 Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felőlem.

29:12 Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.

29:13 A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.

29:14 Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.

29:15 A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.

29:16 A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.

29:17 Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.

29:18 Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.

29:19 Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.

29:20 Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben.

29:21 Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.

29:22 Az én szavaim után nem szóltak többet, [s harmatként] hullt []rájok beszédem.

29:23 Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.

29:24 Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.